Ahogy írni kezdünk, a bennünk élő, addig mozdulatlan és képlékeny történet áradni kezd a tudat fénye felé. A történet inspiráló, egyben parancsoló sugallata, amely az írót leülteti a billentyűzet elé, akkor még arctalan és megfoghatatlan.

Azonban a legelső leütésnél életet lehelünk belé, és a történet legelőször az író saját létének ritmusát veszi fel, mielőtt teljes alakot: színeket, szagokat, igéket, arcokat öltene. Egy áramlásnak adunk teret ilyenkor saját lényünkben, mely azonnal összefonódik saját, belső ritmusunkkal. Magunkból adjuk a formát, a saját lényünkben születik meg. Így a saját ritmusunkat is fogja kapni. Később mi neveljük, vagyis a történet meg fogja kapni a személyes értelmezésünk és világlátásunk szerinti árnyalatokat is.

Ez a belső ritmus nem tudatos irányítás alatt áll bennünk és íróként a legjobb, amit tehetünk, ha hagyjuk, hogy a ritmus, akár egy folyó sodrása, szabadon lüktethessen a szavak és mondatok tág és rugalmas medrében. Engedni kell, hogy a történet a saját ritmikánkon belül akadálytalanul mozoghasson, átjárjon és ráfeküdjön olykor szilaj hullámokra, máskor a lassú csörgedezésre.

Ha az írás elejétől a végéig engedni tudjuk ezt a természetes ritmust megnyilvánulni, akkor lesz egységes, harmonikus, hiteles és mélyen személyes a mű. Ilyenkor az író lénye legmélyebb rétegeit tárja fel az olvasó előtt, ahol már nincsenek szavak, de a ritmikát érzi és érti a lélek.

Az írás ritmusa a szavakkal teremtett szimfónia üteme, amelyre az összes többi hangszer: a szóválasztás, a karakterek, a cselekmény dallama építkezik.

Engedjük, hogy belső ritmusunk átvegye az irányítást az írásunk felett, így a történet is természetes és teljes valójában lesz képes megnyilvánulni leírt szavainkban.