Van az a pont az írásban, amikor a történet önmagát kezdi írni. Kezdetben csak egy bizsergés jön, egy kikapcsolhatatlan késztetés, hogy írni kell, aminek engedelmeskedve először még tudatosan kezdünk bele a cselekmény írásába és a szereplők megformázásába. Ha hagyjuk, hogy ez az áramlás szabad utat nyerjen bennünk és kitöltse lassan teljes lényünket, varázslat történik.

Irányítóból eszközzé válunk, egy magasabb rendű erő veszi át a hatalmat és mi tanúi lehetünk gyönyörködtető kibontakozásának. Ujjainkat már nem akaratunk vezényli, az ego háttérbe szorul, kiüresedünk és megtölt egy „isteni” létezés, mely abban a pillanatban elkezd megnyilvánulni. Kifejezi magát. A történet önmagát írja. A karaktereknek személyiségvonásai és életútjai maguktól kibontakoznak. A konfliktusok megtörténnek. A feloldásuk természetes módon érkezik.

Hogy saját tudatalattink kap szót és teret vagy Isten maga beszél hozzánk ezekben a pillanatokban?...

Bárhogy is van, így lesz igaz a mondás: az író jutalma maga az írás.