Az írás mindig mély és sosem könnyű folyamat. Minden esetben megköveteli a belső elcsendesedést és magunkba merülést, ami már önmagában egy olyan tudatállapotot feltételez, mely egyszerre igényli a fegyelmet és az elengedést.

Tudatos fegyelem kell ahhoz, hogy teret nyissunk önmagunkban az áramlásnak, mely inspirációval és tettvággyal tölt el. De el is kell tudnunk engedni a folyamatot, hogy az vezessen minket, ne pedig mi próbáljuk meg irányítani.

Az áramlás során a tudattalanban élő gondolatokkal először képek formájában találkozik az író. Ezek a képek tulajdonképpen szimbólumok, melyek olyanok, mint az apró magok, magukban hordozva minden fontos információt a növekedésről, a dinamikáról, az életívről, a kiteljesedésről és még a halálról is.

Az író feladata az, hogy ezeket a koncentrált képeket kibontsa a lehető legpontosabb szavakkal leírja – részecskéről részecskére haladva. Hűen tükrözve minden részletét a képnek.

Ez embert próbáló feladat, ugyanis ilyenkor kaput kell nyitnunk magunkban és folyosót építenünk afelé a másik világ felé. Ezen keresztül áramlik át a szimbólum, mely addig a tudattalanban élt.

Minden belső ellenállást közben le kell bontanunk. A félelem, a kételyek, a kontrollvesztés érzése mind-mind természetes velejárói ennek a folyamatnak. Azonban mindezek ellenére nyitva kell hagynunk magunkat és engedni, hogy megtörténhessen a manifesztáció.