„A konfliktus mindig tüzet szít: az izgalom és az érzelmek tüzének lángját… ezen alkímikus tűz melegsége hívja életre az egész világmindenséget és hőjében minden szükségtelen hamuvá porlad…az a pillanat, amikor a suhanó acélpenge a kovakövet éri és a szikra felgyullad… Nincs váltás a sötétségből a világosságba vagy a mozdulatlanságból a mozdulatba érzelem nélkül.” /Carl Gustav Jung/

Vannak érzések, amiket lehetetlen szavakkal direktben leírni, és nem is szabad megkísérelni. Kívül esnek a szavak tartományán, sokszor még a képek absztrakt nyelvezetén is. Talán a zene éreztetheti a legjobban ezen érzések dallamát és rezgését, de még ez sem adja át a teljes valójában és nem mindenkiben váltja ki ugyanazt az érzést.

A legmélyebb és legmagasabb érzések, mint a gyász vagy a szerelem csak körülírhatók. Ha megpróbálnánk leírni, nagy valószínűséggel kiüresedett klisékbe fullasztanánk a mondandót, ami nemhogy behúzná érzelmileg az olvasót a műbe, hanem a felszínre löki, mintha egy személytelen újságcikket olvasna.

Nem szabad darabokra szedni és szavakba zárni ezeket az érzéseket. Meg kell hagyni a maguk teljességében. Olyan intimek és személyesek mindenki számára, hogy mindenféle külső leírás idegennek és ormótlannak hathat.

Ezekhez az érzésekhez csupán mély és szimbolikus írói képekkel, hasonlatokkal érdemes hozzányúlni. Sőt, ennél még jobb, ha a cselekményben kialakuló feszültséget célirányosan ívelve érkeztetjük el ide az olvasót - belső vagy külső konfliktusok aprólékos és érzékletes felépítésével.