„A görög mitológiában szerepel egy félelmetes, ragadozó teremtmény, a minótaurosz, mely félig ember, félig bika alakú és egy labirintus közepén él. Rémisztő szörnyeteg mivolta ellenére a neve mégis Asterion, ami Csillagot jelent. Gyakran gondolok erre a paradoxonra, amikor szemben ül velem valaki könnyes szemmel, keresve az utat egy trauma kezelésére. Ez a szörnyeteg, mely lelke középpontjában ilyenkor forrong, egyúttal legbenső lénye fénylő csillaga is. Ezért úgy kell közelítenünk hozzá, hogy félelmünkben és dühünkben nehogy megfeledkezzünk a Csillagról.” /Thomas Moore/

Amitől a legjobban félünk, ott rejlik a belső Csillagunk is. A csillag, ami teremt, ahonnan a legértékesebbet tudjuk felhozni. Ott található a tehetségünk.

Ereje akkora, hogy félelmet kelt bennünk. Mert még tudattalan. És a legjobban mindig az ismeretlentől félünk.

Szörnynek látjuk, mi elpusztíthat. És valóban: ha nem teremtünk kapcsolatot vele és folyton menekülünk előle, kárt okoz.

A képzelet nagy varázsló. És öntudatlanságában fekete mágus – írta Szepes Mária.

A művészetekben éppen ezt az ijesztő szörnyet kell megszelídítenünk azzal, hogy a fényre hozzuk, megismerjük, tudatosítjuk és elfogadjuk.

Mindig ki kell állni a próbákat, amikor a minótauroszhoz közelítünk, mert hiába tárunk fel belőle részeket és hozzuk a tudatosság fényébe, mindig marad oldala, ami felfedezetlen marad. Emberi mértékkel ugyanis felfoghatatlan nagyságú és mértékű forrásról van szó.

Minden írói blokk, minden áttöréshez vezető nehézség innen ered.

Nem szabad megtorpanni, akkor is csinálni kell, amikor nehezen megy és nem is jól, mert a lényeg, hogy eljussunk a csillaghoz, ahonnan már magától árad a kreativitás.