Amikor a képzeletünkben élő alakokat, történéseket és világokat szavakba öntjük, manifesztáljuk, a legfontosabb, hogy azokat a lehető legmélyebb részletekig keltsük életre.

Ehhez egyfelől önismeret szükséges az író részéről, egyfajta kíváncsiság saját, önnön lénye megértésére, felfedezésére. Ez vezet később oda, hogy más emberekkel is képes lesz empatizálni, belehelyezni magát az ő helyzetükbe.

A karakteralkotás lényege pedig éppen ez. Egy-egy történetben mindig több, egymással ellentétben álló szereplő, különböző személyiségű karakter szerepel. Ahhoz, hogy hitelesen élhessenek és működhessenek ezek a szereplők a történetben, az írónak mélyen át kell lényegülnie a tulajdonságaikkal, átérezni, sőt belehelyeződni a mozgatórugóikba. Lényegében - átmenetileg - azzá válni.

Addig a pontig mélyíteni ezt a belső átlényegülést, míg az adott szereplő önálló életre kel és képes lesz a saját útját járni a cselekményben, amihez az alkotó már csak asszisztál. Az írónak ezért meg kell találnia önmagában az adott karaktert és ki kell bontakoztatnia. Legyen szó akár gonosz, akár nemes szereplőről. Éppen ezért az írás egyfajta önismereti út is.

A karakteralkotást odáig kell pallérozni, míg már magunk előtt látjuk az adott szereplőt, halljuk a hangját, a tónusát, a szóhasználatát, látjuk a mimikáját, a járása ritmikáját, érezzük az illatát. Egy hosszabb regény írása közben eljön az a pont, amikor még az írás befejezése után is úgy érezhetjük nem vagyunk egyedül a szobában. Ezek a képzeletbeli karakterek ugyanis életre keltek és a rezgéseik, a szellemük mintha ott lenne velünk. Ez egy teljesen normális mellékhatása a karakteralkotásnak, amitől nem kell megijedni �