Minden íróban felmerül a félelem, hogy mivel írása által tágra nyitja a lelkét az olvasók előtt, kiteszi magát bírálatnak és ítéletnek is. Nem kell, hogy biográfiát írjon ahhoz, hogy belső világát az olvasók megismerjék. A cselekményen és a leírásokon keresztül implicit módon az egész világszemléletéről, az őt körülvevő emberekhez fűződő kapcsolatok mélységéről, a belső értékrendjéről és prioritásairól, nem utolsó sorban pedig az álmairól és reményeiről is sokat megsúg az olvasóinak.

Legyen szó akár horror vagy thriller regényről is – a megírt kegyetlen tetteken túltekintve - a főszereplők karaktere és a konfliktusokban, végkifejletben győzedelmeskedő eszme, még ha ez csak implicit módon is tükröződik, az író egyedi világszemléletéről árulkodik.

Hiszen az író csakis önmagából meríthet. Amikor megfigyeli a világot maga körül és belemélyed az egyedi emberi sorsok különös szövevényeibe, azokat a saját látásmódja szerint dolgozza fel és súlyozza önmagában. Tulajdonképpen erről ír a művében.

A tengernyi rendelkezésre álló információ közül éppen saját szubjektív szűrője által emeli ki a lényegeset.

A művészethez, az íráshoz – mivel önfeltárásról beszélünk – ezért bátorság kell. De minél merészebben és nyíltabban állunk bele a saját, egyéni igazságunkba és látásmódunkba a művünkben, annál nagyobb eséllyel hallják meg hangunkat az olvasók.

Ha csak mormogunk magunk előtt, ha egyik mondatunkban állítunk valamit, aztán cáfoljuk, mert mégse merjük kimondani, akkor biztosan senki nem fogja tudni teljes szívvel szeretni az írásunkat. Ellenben kritikát így is kapni fogunk, éppen a ködös üzenet miatt.

Tehát valódi követőket, igaz olvasótábort csak úgy gyűjthetünk, ha egyértelműen tudunk képviselni egy álláspontot, méghozzá a sajátunkat.

A vélt „tökéletlenségeink” tesznek azzá, akik vagyunk. Ettől vagyunk egyéniségek és ezt az egyediséget kell megmutatnunk az alkotásban is.

Kritikát így is – úgy is kapni fogunk. De rajongókat csak akkor, ha tisztán mutatjuk azt, hogy kik vagyunk és mit képviselünk.