Írás közben a legnagyobb hibát talán akkor vétjük, ha elkezdünk arra görcsölni, hogy mindenáron valami új és teljesen meglepő fordulatot, sosem látott karaktert vagy innovatív befejezést hozzunk létre.

Az írásnak sosem elsősorban az ego-ból kell táplálkoznia, hiszen éppen az önátadás a lényege. Ha engedjük, a történet önmagát fogja megírni, és mi csak eszközök leszünk hozzá. Amikor ez megtörténik, az talán a legcsodálatosabb aspektusa az írói létnek.

Tehát ne kizárólag az elméből találjuk ki a történetet, hanem hagyjunk bőségesen mozgásteret az inspirációnak és a flow teremtő energiáinak. A cselekmény mindig a bensőnkben zajló konfliktusokat, felismeréseket és dinamikát tükrözi, ezért nem kitalálnunk kell, hanem engedni, hogy kibontakozzon és formát öltsön.

Teljesen új, még sosem megírt archetípus-karakterek és premisszák nem léteznek. Egyedül az író csak rá jellemző és sajátos írásstílusa, történetvezetése és világlátása az, ami egyedit és megismételhetetlent hoz létre.

A harmónia keltette teljességérzet és a szépség eszméje, amitől jónak találunk egy alkotást, az időtől és tértől, földrajzi elhelyezkedéstől és kultúrától független és univerzális az emberek körében. Ettől nagyon nehéz eltérni, mivel az élet, így az emberek maguk is bizonyos törvényszerűségek szerint működnek, tehát korlátos az életszerű fordulatok alternatíváinak száma a cselekményben. Másfelől egy erőltetett jelenet során szinte biztosan elveszítjük az olvasót, aki akár egy váratlan éles kanyarban a vonat nyitott ajtajánál egyszerűen kizuhan a vagonból.

A legkönnyebb ellenállás irányában haladni az írás során tehát azt jelenti, hogy a természetesen következő lépést írjuk meg, ami belőlünk fakad.