A mű fő üzenetét az író sohasem mondhatja ki. Az az olvasóban kell, hogy megfogalmazódjon a legvégére.

Mint egy sas a prédája körül, úgy kell köröznie az írónak a premissza körül a műben, egyre jobban közeledve, és a lecsapás pillanata előtt befejezni a történetet, és átadni az olvasónak a zsákmányejtés élvezetét.

Minden szálnak ebbe az irányba kell mutatnia és a végén erre kifutnia. Minden mást le kell nyesegetni a műről.

A premissza nem feltétlenül egy világmegváltó, teljesen új gondolat. Sőt, valójában új premisszát nem lehet kitalálni, mert minden premissza-üzenet az univerzális emberi lét törvényszerűségeiben gyökerező alapvető felismerések, érzések, tanulságok valamelyike lesz.

Az egyedüli dolog, amivel az író újdonságot hozhat, az a premisszához vezető út építésében rejlik. A történetvezetés, a cselekmény és a kifejezésmód az, ami meghatározza azt, milyen mélységben képes megérinteni az író az olvasóját és így eljuttatni hozzá az üzenetét. Bizonyítani annak létjogosultságát, ha úgy tetszik.

A premissza mindig el kell, hogy férjen egyetlen, tiszta mondatban. Például: „A kicsi és gyenge is megnyerheti a csatát a gonosszal szemben, ha igaz, szerető barátai vannak.” ; „Ha önmagunkban hiszünk, a legmerészebb álmainknál is többre vagyunk képesek”; „Szív és ész játékában jó, ha első körben az ész tanácsát fogadjuk meg és csak ezután engedünk a szívünknek”; „Minden álom valóra válhat, ha keményen megdolgozunk érte.” stb.

Egy mű premisszáját nem feltétlenül szükséges már az írás megkezdése előtt tisztáznunk magunkban, bár sok író ezt megteszi. Van, hogy intuitívan kezdünk hozzá a cselekményhez és félúton vagy talán csak a legvégén kristályosodik ki, mi is az a mindent átszövő, egyetlen üzenet, amit át akartunk adni.

Ha világosan nem is tudjuk még az elején megfogalmazni a premisszánkat, éreznünk kell annak folyamatos jelenlétét, és ezt nem szabad szem elől tévesztenünk egy pillanatra sem írás közben.