Ahogy azt már korábban is említettem, az írás során a szavainkkal, a konkrétan leírt cselekménnyel a teljes üzenet csupán kb. 10%-át adjuk az olvasóknak. A többi metakommunikáció: a ritmika, a történetív, a szóválasztás, a karakter-kidolgozás.

A leírt szavak tulajdonképpen csak a jéghegy csúcsai. De az olvasó az egész jéghegyet megkapja a mű olvasása közben. A benyomása a műről tudatos szinten a cselekmény lesz, de a kevésbé tudatos rétegekben, az érzelmek világában sokkal mélyebb és kiterjedtebb hatással lesz rá.

Ezek azok a részek, amiket nem írunk meg szavakkal. Megadjuk a kezdő láncszemet, kihagyunk egyet és jön a következő. Az olvasó köti össze ezeket a képzeletében. Ügyelni kell arra, hogy a hézag, amit a fantáziájával kitölt, ne legyen túl nagy, mert akkor nem biztos, hogy rá tud csatlakozni a következő láncszemre a történet szempontjából megfelelő módon. De ne legyen túl szűkös se, mert akkor nem kap elég teret a fantáziája.

A szüneteknek és csendeknek úgy kell működniük a műben, mint ahogy az akrobaták számára működik a következő kapaszkodó. Ahogy egyik fogódzkodóról a másikra lendülnek át, van közben egy másodperc, míg szabadon repülnek. Ez a csend, ez a szünet. Ezekben a pillanatokban van meg a szabadság, a repülés, a szárnyalás az olvasó számára. A kezdő löketet megadjuk a képzeletének és a következő kapaszkodóig szabadon szállhat a történet által teremtett világban.

Így válik ő is a történet szerves részévé, aktív megfigyelőjévé és élvezőjévé. Az a másodperc az övé. Sok ilyen másodperc kell, hogy legyen egy írásban. Ilyenkor hozzátesz ő maga is a cselekményhez és az üzenethez. Magáénak fogja érezni. Elgondolkodik. Elmerül benne. Az övé lesz.

Tulajdonképpen így adhatunk nemcsak magunkból az olvasónak, hanem az olvasóból magából is önmagának. Ettől válik valóban értékessé egy írás az olvasók számára is.