Az inspirációhoz szükséges valami elérhetetlen, valami egészen közeli és egyszerre egészen távoli dolog. Egy érzés. Ami bennünk van, mélyen. Amit meg akarunk élni, de a körülmények nem teszik ezt lehetővé. Ez a jó értelemben vett belső „elfojtás” hozza létre azt a magas nyomást, amiben az ihletnek nincs más lehetősége, mint kiutat keresni. Így kezdődik meg az alkotás. Az írásban is.

Legyen az egy elérhetetlen álom, egy szerelem képe, egy mély vágy, ami nem valósulhatott meg eddig, vagy megvalósult, de már nincs az életünkben és visszahívnánk.

Ekkor kezd az ember írni. Az írás során pedig átéli azt, amire vágyik, amit el szeretne mondani, amit meg szeretne élni, amire választ szeretne találni.

Megteremtődik ilyenkor egy olyan jelen pillanat, ahol nem létezik a múlt, sem a jövő, sem az akadályok. Csak a jelen. Az elképzelt jelen. A szívünkben élő jelen. Ez ölt alakot és kel életre az írás során.

Egy ilyen jellegű belső prés nélkül nehéz átütő hatású műveket írni. Kell az a tűz hozzá, ami úgy perzsel, hogy ha nem engedünk neki utat a kifejeződés felé, egy idő után felemészt.

Van, akinek ez az álom az, hogy felfedező legyen, űrhajós, végzet asszonya vagy nőcsábász, milliomos vagy minimalista remete. Világmegváltó hős vagy tökéletes családanya, aki meleg családi fészket teremt.

Kell a hiány és kell a vágy ahhoz, hogy az írás vibráljon a tűztől, hogy életre keljen. Ettől az olvasókban is lángra lobban ez a belső szikra és így maradandó élményt kapnak.