Íróként saját belső világunkba engedünk bepillantást az olvasónak. A mű cselekménye és szereplői pedig mindig a valós vagy szimbolikus belső konfliktusainkat, megoldásainkat és felismeréseinket tükrözik.
Ahhoz, hogy az olvasót eljuttassuk ugyanazokra a felismerésekre, amik a mű fő üzenetét hordozzák, be kell vonnunk őt ebbe a belső dinamikába. Végig kell vezetnünk pontosan azokon az utakon, amiket mi magunk is végigjártunk, amíg arra az adott felismerésre jutottunk. Ki kell nyitnunk neki egy kaput, megmutatnunk magunkat és adni magunkból egészen addig, míg ő engedi megfogni a kezét, hogy végigvezethessük belső világunk szövevényes útjain.
Ha nem így teszünk, az olvasó végig kívülálló marad, és jobb esetben bár megérti látásmódunkat, nem lesz hatással rá, rosszabb esetben leteszi a könyvet, mert idegennek fogja érezni azt.
Őszinte, egyenes és kifejező képekkel hívjuk be az olvasót a képzeletvilágunkba, hogy ő is ugyanazt lássa, ugyanazt érzékelje, ugyanazt tapasztalja, amit mi. Ugyanakkor sírjon, örüljön vagy döbbenjen meg a történet során, amikor mi.
Az írónak is éppen ezért teljes mértékben belülről kell írnia a történetet, teljes átéléssel, mert ez fogja behúzni az olvasót is. Igaz a mondás: ha az író nem sír, az olvasó sem fog. Mindent érzékeltetnie kell. Saját magát odaadnia.
Ez egy lelki közelséget hoz létre az olvasó és az író között, mely által az olvasó is megnyitja magát és képes lesz befogadni a művet.
Ez az írás művészetének esszenciája: olyan közel hozni az olvasót saját magunkhoz, hogy részese legyen annak a történetnek, ami belőlünk kibontakozott.
