Amikor az olvasó egy könyvet a kezébe vesz, időt és figyelmet áldoz az író gondolataira. Az idő és a figyelem a legértékesebb dolgok, amit egy ember adhat a másiknak, mert azokból mindenkinek korlátos készletei vannak. Amit odaadott, vissza nem veheti, és nem kárpótolhatja őt sem ő maga, sem más azért, ami elveszett az idejéből.
Ezért az írónak mindig a legnagyobb tisztelettel és alázattal kell bánnia olvasója idejével. Kitüntetett szerepbe kerül, amikor a figyelem ráirányul, de ezt kötelessége viszonozni.
Hogyan? Amellett természetesen, hogy az írónak a saját belső igazságát kell feltárnia az olvasó előtt, amit már előtte fáradhatatlan belső munkával kikristályosított magában, a közlésében is mindvégig egyenesnek és tisztának kell maradnia.
Minden felesleges sallangtól meg kell szabadítania művét, és nem az olvasóra hagyni a feladatot, hogy kihámozza a lényeget az írásból, a szerteágazó cselekményszálakból a fő vonalat.
Minden szereplőnek, minden körülménynek, sőt, minden mondatnak és minden szónak funkciója és célja kell, hogy legyen. Akár végigmehetünk a saját művünkön mondatról mondatra is, és rákérdezhetünk, hogy ez a rész vajon szolgálja és hozzátesz valami újat a cselekmény fő áramához? Közelebb visz a végső premisszához? Ez a szereplő elengedhetetlenül hozzájárul a végkifejlethez?
Csak akkor szabad megtartani ezeket az elemeket, amennyiben egyértelmű igennel tudunk válaszolni a fenti kérdésekre.
Mindent, ami nem tartozik a fő sodráshoz, le kell nyesni a műről. Csak és kizárólag az esszenciális elemeket szabad megtartani.
Ne feledjük: nem együtt gondolkodunk az olvasóval, hanem közölni akarunk valamit a művünkkel. Akkor kezdjünk neki az írásnak, ha mi már megvívtuk a belső csatáinkat, ami elhozta azt a letisztult felismerést, amit a művünkben szeretnénk átadni az olvasónak.
