Íróként ne feledjük, hogy elsősorban élményt adunk a leírt történeten keresztül. Az élmény pedig érzésekből áll. Nem azért olvasnak újra az emberek egy-egy regényt, mert a cselekményre nem emlékeznek. Hiszen már mindent tudnak: mi lesz a végkifejlet, ki a „gyilkos”, ki az „áldozat” és mi a megoldás. Továbbá, számos író (pl. a ponyvairodalom területén) teljesen hasonló regényeket jelentet meg, ugyanabban a stílusban és dinamikával, hasonló karakterekkel - az olvasóközönsége azonban ettől nem szűkül.

Azért olvassák és igénylik újra, mert ismét át szeretnék élni azt az egyedi és különleges, csak arra az íróra jellemző atmoszférát, amit megteremtett az írásával, amibe bekalauzolta az olvasóit. Tulajdonképpen saját lelkének egy szobáját nyitotta meg az olvasók előtt, ahol egy történet lefutásának lehettek szemtanúi. Berendezéssel, világítással, szagokkal, színekkel, érzetekkel.

Ezért ne csak a cselekmény logikai bukfencektől mentes és innovatív, már-már akrobatikus szövésére koncentráljunk írás közben. Adjuk oda szavakban a bennünk jelenlévő érzéseket és hangulatokat is.

Ebben a szóválasztás és az írói képek rendkívül fontosak és teremtő erővel bírnak az olvasó képzeletében megjelenő történet szempontjából. Nem mindegy, hogy azt írjuk:

„A teaforraló éles sípolása szakította fel a mozdulatlan csend sűrű fátylát”

vagy pedig

„A teaforraló váratlanul megszólaló fütyülése visszarebbentette őt a valóságba az álmok ködös tájairól.”

Mindkettővel ugyanazt mondjuk lényegében. De az első esetben a „szakít” szó, főként a „fátyolra” vonatkoztatva erőszakos és egyfajta fájdalmat implikál.

Míg a második írói kép szintén érzékelteti, hogy megszakadt egy belső folyamat, mert megszólalt a teaforraló, azonban ezt sokkal lágyabban fejezi a madarakat és repülést megidéző „rebbentés” és a játékos „fütyülés” szavakkal. Emellett az „álmok ködös tájai” szókapcsolat az olvasóban is álmodozás érzeteit kelti.