Ha már elkezdted, a felén túlvagy. Ez olyan, mint amikor az ember egy vakrandira készül. Nem tudja még, mi vár rá. Ideges, mert ő ünneplőt öltött kívül-belül, és kockáztat, amikor várakozással elindul a „randevúra”. Eljön-e? Ki jön oda? Megéri-e? - ezek a kérdések forognak a fejében.

És ezek az érzések kavarognak az íróban is, amikor leül a billentyűzet elé. Teret és időt nyitott az írásnak, felkészült a befogadásra és az inspirációs sodrásra, melynek lendületével majd tovább szőheti a szálakat.

Azonban amikor az ihlet ajtaján kopogtatunk, bármilyen alázattal is tesszük azt, illékony és öntörvényű természetéből fakadóan, nem tudhatjuk, ajtót nyit-e, és ha igen, mivel ajándékoz meg minket. Nem mindig lehet úgy irányítani, hogy a céljaink szolgálatába álljon. És nem is mindig nyit ajtót.

Ezt az utat, a belső felkészüléstől az ajtón való beengedtetés kérésén át az idegtépő várakozás másodperceiig minden egyes alkalommal végig kell járjuk, amikor nekifogunk az írásnak.

„Az egész munkának felét elvégezte az, aki hozzákezdett.” – utalt erre Seneca.

Mivel nem tudunk folyamatos, aktív kapcsolatot fenntartani inspirációs forrásunkkal, ez ugyanis azt jelentené, hogy folytonos mély flow-ban vagyunk, kivonva magunkat a mindennapi történésekből, ezért újra és újra neki kell indulnunk a startvonalról. Összeszedni a bátorságunkat és az akaraterőnket az újabb vakrandihoz az ihlettel, mely mindig más meglepetést tartogat számunkra. Van, hogy épp olyat, amire az írásunkhoz szükségünk van, de van, hogy valami teljesen váratlant.

Bármivel is ajándékoz meg azonban, azt jó szívvel érdemes fogadni. A dacos elutasítással ugyanis könnyen elérhető az ajtó bezárulása. Ne feledjük, hogy egy olyan erővel van dolgunk, amihez bár hozzáférhetünk, teljes irányítást nem szerezhetünk felette.