Az üres vászon, a hófehér lap, ami az író elé tárul az írás megkezdésekor, a leghívogatóbb látvány számára. Egyúttal azonban a legrémisztőbb is. Át kell törnie a lap tömör, ellenálló fehérségének falát saját lelke képlékeny, finom képeivel.

Nem mindent enged át magán ugyanis a fehér lap. És az író nem tudhatja előre, sikerül-e éppen akkor, azokkal a gondolatokkal, abban a tempóban és szögben úgy érintenie a lapot, hogy rést üssön a konok, szótlan fehérségen. Hogy az ürességet megtölthesse valami maradandóval, amit nem lök le magáról a vászon szövete.

Nem minden szó ragad meg ugyanis a papíron…

Csak akkor beszélj, ha az jobb, mint a csend – mondta Gandhi.

Az íráshoz vezető kapun olyan zár van, mely minden pillanatban alakot változtat és minden alkalommal magunkból kell megalkotnunk a hozzá megfelelő kulcsot. Van, hogy ez elsőre sikerül intuícióból, vagy harmadszorra szerencséből, de az is lehet, hogy csak századszorra – ha addig bírjuk szuflával a próbálkozást.

Ez a kihívás benne és egyben a jól megérdemelt jutalom is, ha sikerül.