A kérdés minden alkalommal parázsvitát szít kezdő írók körében.

Amikor írásművészetről beszélünk, azaz nem egy szakkönyvet, tankönyvet, fizetett blogposztot vagy hirdetést írunk, hanem tisztán és őszintén önmagunkat fejezzük ki,  akkor

az mindig a belső alkotásról, önfelismerésről és öngazdagításról szól.

A válasz tehát: IGEN. Mindenképpen és feltétlenül.

Az író, az alkotó maga lesz több, lesz gazdagabb a folyamat során a belső felismerések által. Emellett a flow, ami elviszi őt a kreativitás időtlen és végtelen terébe, már önmagában egy olyan örömjutalom, ami semmi máshoz nem fogható ebben a földi létben.

Az egy természetes velejárója a folyamatnak, hogy amennyiben elég mélyre megyünk saját magunkban, örökérvényű és univerzális igazságokra lelünk, melyek maradandóak lesznek. Ezáltal túlélik a korok változó ideáit, a politikai rendszereket, még a vallási meggyőződések látszólag kőbe vésett szavait is. Ezek az univerzális, az emberiségre egyöntetűen érvényes igazságok ugyanis változatlanok, mindenkit ugyanolyan mélyen érintenek és minden egyes embert megszólítanak. Az ember a zsigereiben érzi, hogy igazak.

Aki igazat, mélyet és valódit alkot, annak a műve halhatatlan lesz. Kikezdhetetlen, ellenáll az időnek, így előbb-utóbb mindenképpen ki fog tűnni a mulandóak közül.

Még akkor is, ha az adott alkotás fénye csak egy másik kor díszletei között tud úgy felragyogni, hogy értéke megkérdőjelezhetetlen legyen. Ahogy ez sok művész esetében megtörtént, volt, hogy a haláluk után.