Valahol él a névtelen költő, Portugáliában vagy Kiskunfélegyházán, a költő, aki nem ír folyóiratokba, nem szerepel neve az irodalmi felolvasások színlapján, verseinek árfolyamát nem latolgatják a szerkesztőségek és kávéházak börzéin, igen, nevét sem tudja a világ, s ő maga sem akar hivatalosan költő lenni, babérral és honoráriummal és bírálatokkal, hívekkel és ellenfelekkel, telefonszámmal és törzskávéházzal:

csak költő, ahogy egy fa lombot tart az ég alatt,

csak költő, mert szívében parázs van és sugárzik valami,

csak költő, mert Isten megérintette homlokát,

s tudja az összefüggéseket és hallja azt a másik zenét, mely a tárgyakból, az állatok és növények lelkéből s az emberek szívéből árad.

Ezért költő.

Azt hiszem, ő az igazi.

/Márai Sándor/