Az írásban történő teremtéshez mindenképpen teret kell először képezni. Az elmében és a szívben egyaránt.

Ehhez pedig mindig legalábbis félre kell tolni dolgokat, ahogy egy szobában is a térnyitáshoz odébb pakolunk dolgokat. Az alkotáshoz a mindennapi feladatainkat, a nyomasztó gondjainkat, de mindenekelőtt a megszokott, berögzült gondolkodásmintáinkat kell félretenni.

Sok esetben azonban előfordul, hogy rombolnunk is kell. Amennyiben bizonyos dolgok folyton makacsul visszakúsznak a teremtő térbe és nem engedik, hogy belelazuljunk.

A pusztítás nem mindig rossz. A pusztulás a születés másik arca, a negatívja, tehát kéz a kézben járnak együtt.

A fejlődés útján, az önkibontakoztatás írói ösvényén nem minden esetben tudjuk az írás során magunkból felszínre hozott új aspektust beilleszteni a már meglévő önképünkbe. Ez esetben változunk és ez egy csodálatos hozománya az írásnak. Amikor pedig változunk, az mindig azzal jár, hogy magunk mögött hagyunk néhány dolgot, hogy új dolgokat ölelhessünk magunkhoz.