Ha egy ideig napi szinten írtunk, észrevesszük majd, hogy akár 2-3 nap kihagyás után is sokszoros erőfeszítés lesz visszakerülni az írói meditatív állapotba. Erre még rájön majd az a stressz is, hogy előtte olyan jól ment, most meg nem jön az inspiráció.

Persze, időről időre megszállhat az ihlet és akkor akár egy évnyi kihagyással is újra lendületes írásba kezdhetünk. De ha egy művet félbehagyunk és nem folytatjuk rendszeresen az azzal való munkát, akkor kínkeserves lesz a folytatás.

A szerkesztéssel se szabad sokat várni. Amíg benne vagyunk a történetben, addig kell átmenni rajta. Ha pár évig pihentetjük, azt vehetjük észre, hogy már rég túlhaladtunk azon az inspirációs áramlaton, ami belevitt akkor abba a műnek az írásába, és alig lesz kedvünk újra belemenni.  Nem is biztos, hogy sikerülni fog.

Addig kell ütni a vasat, amíg forró, de legalábbis meleg.

Mint egy útvesztőben, addig járkáljunk és fedezzük fel minden szegletét annak az ihletforrásnak, azaz írjuk meg és merüljünk el benne, amíg ismerjük a ki- és beutakat.  Mert később már betemeti az idő a lábnyomainkat, amik visszavezethetnének éppen ahhoz a szegletéhez a Forrásnak, és éppen abba a tudatállapotba, ahonnan a regény fakadt.

Amikor pedig egész művet egy új ösvény szerint kell átírnunk, az egy meglehetősen kemény és keserves munka, aminél legtöbbször egy teljesen új mű megírása is könnyebbnek tűnhet.