Amikor meghallunk egy lélekemelő szimfóniát felcsendülni és elveszünk a dallam ezer szólamának fülsimogató együtthangzásában, tudnunk kell, hogy bármilyen komplex is a mű és bármennyire is meghaladja az egyes hangszerek muzsikájának összességét, építőelemei egyszerűek és tiszták.

Ugyanígy tudunk harmóniát és önmagán túlmutató művet alkotni az írásban is. Csakis tiszta és egyértelmű elemekkel lehet monumentális alkotást létrehozni. Ezért minden szónak, amit leírunk, súlya és funkciója kell, hogy legyen.

A sallangok, a felesleges jelzők, az önmaga szépségéért álló mellékmondatok, amik nem adnak hozzá a tartalomhoz újat, olyanok, mint a nem formára vágott tégla a ház falában: túl sok habarcs kell a beillesztéséhez és destabilizálja az építményt. Egyszerűen nem odavaló.

Az elemeknek mind alá kell rendelődniük a teljes mű összhangzásának. Nem egyenként kell tündökölniük, mert ezzel kiugranak a teljes mű harmonikus áramlásából. Az olvasót pedig megdolgoztatják és kizökkentik.

Épüljenek egymásra a mondatok, melyek önmagukban is világosak, könnyen érthetőek és gördülékenyen olvashatóak legyenek. A mondatok egymáshoz kapcsolódása és összjátéka adja a kimagasló művet, ne pedig az egyes, esetleg szemet gyönyörködtető mondatok, amik egyébként nem illeszkednek a többi mondathoz és nem szolgálják az összhangzást. Ezek a mondatok olyanok, mint a szimfonikus zenekarban egy öncélúan játszó hegedűs, aki fittyet hány a karmester útmutatásaira és a többi a zenész muzsikájára.

Amikor csak lehet, legyen az alma PIROS. Piros. Ez egy teljesértékű szó, melyet nem szükséges tovább ragozni azzal, hogy fényes, érett, vöröslő. Ha önmagában áll, erőteljes hatása van. Egyszerű és kifejező. Írásunkban legyünk határozottak. Állítsunk. Ne írjuk körbe, amit nem muszáj, bizonytalankodva, hogy vajon átmegy-e az olvasónak az üzenet.